Nem emlékszem már, melyik napon történt, csak az rémlik így több év távlatából hogy tikkasztóan meleg volt-olyannyira, hogy még a mamihoz is vonakodtunk odabújni-pedig őt tényleg imádtuk, és nála biztosan senki nem szeretett minket jobban. Na jó, talán csak a gazdi (ik)…legalább annyira.
Apropó gazdi! Ha már itt tartunk ez a dátum nélküli nap azért fontos,mert ezen a napon jött el értünk az (egyik) végleges gazdi. Épp, hogy csak hat hetesek múltunk. Mi ugyan akkor még nem tudtuk hogy ő az, csak annyit láttunk, hogy a mami gazdija mellett egy számunkra addig ismeretlen valaki is belépett a szobába. A bácsi magas volt, és erős. ”-A két cirmosért jöttem”-mondta határozott hangon. Cirmos?-kaptam fel hirtelen aprócska fejemet. De hiszen én cirmos vagyok, és az egyik tesóm is! Sőt, a mami is cirmos! Jaj, most melyikünket visznek el? Én nem akarok elmenni-gondoltam magamban. Ha engem emel fel a bácsi, én küzdeni fogok! Megkarmolom, meg én, mert én a mamival és a tesókkal akarok maradni. Ez az én otthonom! Mit otthonom? Az én utcám, az én falum! Mit képzel ez a bácsi?
A bácsi a fekhelyünk fölé hajolt, és alaposan szemügyre vett bennünket. Megnyikkanni vagy körmöt kiereszteni sem volt időm, mert egy ”-Ő jó lesz” kijelentés közepette már be is zsuppolt egy ilyen téglalap alakú minilakásba aminek az elején rács volt, és gyorsan le is pattintotta a lakás zárópöckeit alul-felül hogy meg ne szökjek…
Majd felemelte a másik cirmos tesómat, alaposan megvizsgálta, de valamiért őt visszatette az alomba, majd legkisebb, legkedvesebb fekete-fehér testvéremre irányult a figyelme.
Én is gyönyörű cica vagyok, az öcsém azonban mindannyiunkat vert szépség terén kandúr létére…kicsit pipa is voltam rá emiatt, mert ugye a lányok elvben mindig, mindenütt szebbek…de csendben be kellett vallani még magamnak is, hogy az öcsém ébenfekete-fehér bundájával, szelíd, nagy borostyán színű szemével, apró rózsaszín orrával elvitte a pálmát. Nem csak szép volt, de csendes, kedves és nagyon jólelkű is. Kiszúrhatta mindezt a bácsi is, mert “az ilyet nem lehet itt hagyni” megjegyzés közepette, az öcsém is mellettem landolt a fura, rácsos mini börtönlakásban.
Aztán a bácsi felkapta a hordozható börtönlakást és elindult velünk kifelé, majd egy furcsa, berregő, hangos valamibe rakott be bennünket. Keservesen miákoltunk a mami és a többiek után, de a berregő valami máris elindult és ezerrel vágott neki velünk az ismeretlenbe. Fülsüketítő hangja elnyomta kétségbeesett sírásunkat.
Mint később megtudtam ez a zajos, robogó valami az autó, amivel a kétlábúak közlekednek. Nem tetszett már elsőre sem, és azóta sem szeretek autózni, pedig tudom, hogy sok kétlábú vagyonokat is képes fizetni különböző járgányokért. Nyilván azért kell nekik az autó, mert nekik csak két lábuk van, nem négy, lassabbak is nálunk, meg hamarabb el is fáradnak… Egy idő után a berregés leállt és akkor, amikor új házat láttam magam előtt tudtam, hogy megérkeztünk végleges otthonunkba. Bár a családtól elszakadni nagyon fájdalmas, titokban minden cica arra vár, hogy eljöjjön értük az álomgazdi. Jelentem, nekünk szerencsénk volt: értünk eljött, sőt, nem csak egy hanem mindjárt több gazdit is kaptunk. három felnőtt nagygazdit, és két kisgazdit, utóbbiak nem tudtak betelni velünk. Ugyanolyan játékosak, rakoncátlanok, szeleburdiak, néha durcásak és elevenek voltak mint mi, így hamar nagyon jó, sőt elválaszthatatlan barátok lettünk. A kisgazdik is testvérek voltak, akárcsak mi. Egy csoda volt itt az élet: szerető gazdik, finom falatok, kert és a közeli erdő, kívánhat ennél cica csodálatosabb otthont? Szépségünket, okosságunkat mindenki megcsodálta, aki csak látott bennünket.
Másfél év telt el így a legnagyobb boldogságban, olyan volt, mint a mesében. Hirtelen azonban derült égből villámcsapásként ütött be a krach: az öcsém már napok óta mondogatta nekem hogy nem érzi jól magát. Pár nappal azelőtt egy erős kandúr megverte őt, és hiába próbáltam megvédeni amennyire tudtam, az orrán mégis keletkezett egy pár centis, csúnya karmolás. A nagygazdi lefertőtlenítette az öcsém orrát, és senki sem tulajdonított ennek a verekedésnek nagyobb jelentőséget. Én sem. Eb, akarom mondani cicacsonr beforr, alapon. Az öcsém azonban egy délután már annyira nem volt jól, hogy a nagygazdik is észrevették a bajt, és rögtön hívták a cicadoktort, akit a kötelező oltások miatt már jól ismertünk mi is. Az öcsémnek nagyon magas láza volt, vért vettek tőle amiből kiderült a lesújtó, döbbenetes diagnózis: macskaleukózis. Akkor még sem én, sem a nagygazdik nem tudták sajnos tapasztalatlan cicatartóként,hogy az öcsémnek még 10% esélye sem volt a gyógyulásra.
Egyszer, pár napra még hazaadták a kórházból, mert mindenkinek rettenetesen hiányzott. Nagyon sokat fogyott, szeme fénye megtört és a borostyán árnyalata láztól csillogott. Bundája elvesztette ragyogó fényét, és ő maga szinte egész nap csak aludt. Pihe-puha narancssárga szőnyeg volt a fekhelyünk, halacskás mintával,és én azalatt a pár nap alatt el sem mozdultam az öcsém mellől. Átöleltem, doromboltam neki, mosdattam, de éreztem hogy csak nem javul.
Pár nap múlva visszakerült a cicakórházba, és a gazdik nagyon sírtak, amikor elvitték. Kisgazdi a lépcsőről integetett az öcsémmel elszáguldó kék színű berregő felé. Soha többet nem láttam az én imádott öcsémet, pár nap múlva ugyanis csonttá fogyott kis teste feladta a küzdelmet, és öcsém átlépett édesapánk és nagyszüleink után a Szivárvány Hídon. A gazdik, amellett, hogy gyászoltak, még értem is elkezdhettek aggódni: sem én, sem az öcsém nem kaptunk ugyanis leukózis elleni védőoltást, ami ma már minden esetben a kötelező oltások részét kellene hogy képezze, de még mindig csak opcionális, sok gazdi nem is hall róla, amíg cicáját meg nem támadja a gyógyíthatatlan kór, ami verekedéssel, harapással, testnedvekkel terjed. A megharapott egészséges állatnak csak akkor van esélye a túlélésre ha fertőzött fajtárs harapja meg, ha megkapta az oltást, illetve nagyon kis százalékban akkor, ha a sérült, vagy leukózisos fajtárssal összezárt macska szervezete olyan erős, hogy a magától is legyőzi a vírust. Én ez utóbbi, maroknyi kategóriába tartozom, óriási szerencsém volt.
Napokig, hetekig vártam az öcsémre és nem akartam felfogni a felfoghatatlant: elvesztettem őt, aki a lelki társam, a legjobb barátom volt, és aki a légynek,(pardon: az egérnek) sem tudott ártani. A kis cincogókat is mindig én fogtam meg helyette. Egy darabig még mindennap vittem az öcsémnek is egeret, és le is tettem a teraszra, a Legnagyobb Nagygazdi leírhatatlan “örömére”, aztán felhagytam az egésszel, mert be kellett látnom: öcsém nincs többé, legalábbis ebben az életünkben már nincs. Mert állítólag nekünk kilenc van! Szegény öcsém, másfél év alatt használta el mind a kilenc életét! Tehát a kilenc élet sajnos városi legenda, ezért fontos, hogy mi is megkapjunk minden oltást a betegségek ellen, úgy ahogy a kétlábúak és a kutyák.
A mai napig jól emlékszem öcsémre, ő nem az a cica volt, akit csak úgy el lehet felejteni. Aztán lett egy társam, aki nálam egy évvel fiatalabb volt, őt sajnos egy másik gyógyíthatatlan betegség vitte el,és az ő betegsége ellen ma még hatékony oltás sincs. Ő is nagyon hiányzik!
Így Valentin nap előtt gyakran eszembe jut az én rajongva szeretett öcsém és társam. Vigaszom csak annyi, hogy öcsém már nincs egyedül a Szivárvány hídon túl. Ők már az én és a gazdik emlékeiben és szívében élnek tovább itt ebben a földi létben.
Vigyázzunk tehát egymásra és az életünkre, mert ebből itt mindenkinek csak egy van és nem kilenc!
Mindaz, amit leírtam nem ma történt: a tapasztalat és a kor beszél belőlem: idén leszek kilencéves….történetemet a kétlábúak nyelvén Nagygazdim tolmácsolja…aki ennek a blognak az írója…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: