Becsületes keresztnevem Vaszilij, de későbbi gazdáim csak becenevemen, Vászkának szólítottak.
Álmomban sem gondoltam volna hogy én, az útmentén talált falusi, kidobott cirmos kismacska egyszer ilyen előkelő névre fogok majd hallgatni.
Nevem magyar megfelelője a Bazil, ami görög eredetű és királyit, vagy fenségest jelent. A név nem csak hozzám de szeretett gazdáimhoz, legfőképpen gazdasszonyomhoz a nagyhercegnőhöz is illett, hiszen egy hatalmas ország még hatalmasabb, uralkodócsaládja voltak ők, akik mára már egy kultikus dinasztia szimbólumává váltak, sőt…
Ha azt mondom, hogy a teljes nevem Vaszilij Nyikolájevics Romanov, akkor már nem árulok el titkot azzal hogy gazdám a legendás szépségű és kivételes intelligenciájú nagyhercegnő Olga Nyikolájevna Romanova volt.
Teljesen véletlenül kerültem a palotába a hideg,fagyos árokpartról ahová gazdának nem nevezhető előző gazdáim tettek ki, abban a reményben hogy a zord téli körülmények és a háború okozta ínség hamar végez majd velem.
Egeret sem lehetett látni nagyon akkoriban, hiszen az embereknek kenyérre sem futotta, az éléskamrák így nem voltak megdézsmálhatók, mi meg nem tudtunk rágcsálóra vadászni, talán ezért is szabadultak meg tőlem az kis parasztházban élő volt gazdáim.
Túl sok jóban nem bízhattam, ott az útmentén, keserves nyávogásom süket fülekre talált: az embereknek a túlélés volt a fontos, nem egy magára hagyott, éhes-szomjas kiscica.Már feladtam minden reményt, amikor egyszer csak ismerős zaj ütötte meg a fülemet: trapp, trapp, trapp.
Lódobogás, paták zaja. Talán most valaki észrevesz! A lovak mindig a barátaim voltak sok időt töltöttem mellettük a mezőn vagy az istállóban…reménykedtem tehát.
És valóban: míg számos ló és lovasa továbbmentek, addig egy deres színű ló és gazdája megállt mellettem.
A lovas magához emelt és vastag kabátja biztonságos melegébe rejtett. Amikor megálltunk pihenni, kaptam egy kis langyos vizet, és némi szárított húst,meg sajtot is. Több napos éhezés, koplalás után mennyei lakoma volt! Majd újból útra keltünk és meg sem álltunk egészen a fényűző cári palotáig. Én még akkora és olyan gyönyörű palotát sohasem láttam, csak a Csizmás Kandúr rokona mesélt nekem róla,hogy a mesében van olyan.
A megmentőm Pavel Voronov hadnagy volt, aki ajándékba vitt engem Olga nagyhercegnőnek aki nagyon szerette az állatokat.
A hadnagy szerény személyemmel szerette volna meghálálni azt, hogy felépült háborús sebesüléséből Olga hercegnő gondos ápolásának köszönhetően.
A hercegnő ugyanis a mesebeli hercegnőkkel ellentétben nem ült ám egész nap a fényes palotában a babérjain a sült galambot várva, hanem dolgozott. Ápolónőként húgaival és a cárnéval együtt segítettek a hadikórházban a katonák ápolásában. Nagyon is szakképzettek voltak: vöröskeresztes ápolói tanfolyamot is elvégeztek csakúgy, mint a nem előkelő származású lányok, asszonyok.
Nem egy, hanem egyszerre öt szerető gazdát is kaptam Olga és testvérei, Tatjána, Mária, Anasztázia nagyhercegnők és Alekszej cárevics személyében.
A cári család olyannyira rajongott az állatokért, hogy mindenkinek volt saját kedvence. Nagyon hamar összebarátkoztam Tatjána francia bulldogjával Ortipóval és a cárevics Joy nevű spánieljével. Mária és Anasztázia hercegnők sziámi cicája Maruszja először gyanakodva szemlélt engem mint betolakodót, hamarosan rájött azonban hogy tőlem nem kell tartania.Az uralkodónak és családjának saját állatkertje volt, bevallom azonban, hogy az elefánttól a legmesszebbmenőkig távol tartottam magam, mert féltem hogy eltapos.
Fenséges, fejedelmi életem volt: a palota konyhájában mindig jutott nekünk valami finomság, a rendes étkezések mellett is, így Maruszjával gyakori hívatlan vendégek lettünk arrafelé. Azt hiszem Maruszja kicsit belém is bolondult, mert délceg, gyönyörű kandúrrá változtam az évek során. Nem szobám, hanem lakosztályom volt, imádtam a brokátfüggönyök rojtjaival játszani, valódi kárt azonban soha semmiben nem tettem, annak ellenére, hogy Anasztázia bepanaszolt a cárnál, hogy túl sokat rohangálok az egyik íróasztalon. Szerettem hallgatni a lúdtoll-penna sistergését a papíron, és jó móka volt kapkodni az ide-oda mozgó lúdtoll után. Az más kérdés, hogy a levelet írók ténykedésemet nem annyira díjazták…
Körbeutaztam a a fél világot a csodálatos Standart nevű jachton amit gyakran maga a cár kormányzott. Itt magamnak fogtam az ételt hal formájában, és imádtam sütkérezni a fedélzeten gazdáim társaságában. Egyformán szerettem a hercegnőket és a kis cárevicset.
Aztán a csodának vége szakadt: gazdáimat száműzte az új hatalom, így nekünk a palota négylábú lakóinak is menni kellett, mentem volna Olga hercegnő után én is, de erős kezek szakítottak el tőle, és Szibériában, élete utolsó napjaiban már nem lehettem mellette.
Idegenek vittek el, idegen helyre, még a nevemet sem tudták, csak ciccegtek vagy sicceltek, hangulattól függően. Nem szerettek, csak megtűrtek, az akkora már ismét elszaporodott rágcsálók miatt.
Amikor meghallottam ezektől a kétlábúaktól hogy szeretett gazdáim már nem élnek, elbujdostam, és pár napra rá bánatomban megszakadt a szívem…nem is fájt olyan nagyon, hiszen életem nélkülük értelmét vesztette.
Történetemet már a Szivárványhídon túlról mesélem: itt nagy boldogság ért, mert újra találkozhattam cári családommal és megmentőmmel, Olga hercegnő tiltott és titkos szerelmével, Voronov hadnaggyal, aki miatt számos királyfit és herceget kikosarazott az én herceg kisasszonyom.
Jól tette, mert hős megmentőmnek a nyomába sem érhettek azok az elkényeztetett ficsúrok! Még akkor sem, ha Olga és Pavel szerelmének a társadalmi korlátok álltak útjába.
Most már soha többé senki nem választ el bennünket…a Szivárványpalotában örökké élünk..itt nincs háború, forradalom és ínség, csak béke és nyugalom, amiből a földön nekünk igazából csak rövid időre jutott…Ráadásul az újjáírt történelem miatt imádott cári családom oldalán én is bevonultam a híres, halhatatlan cicák sorába.
Ha a szívedbe zártál, nevezd új cirmos cicádat Vászkának az emlékemre!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: