Pontosan emlékszem arra a napra amikor ide bekerültem. A gazdáim betettek egy zöld színű macskahordozóba, megérkezésünk utánmár onnan is éreztem a többi macska “szagát”, hallottam a háttérben szóló halk zenét (nem,nem macskazenét!) és nagyon féltem. Ha lehet, még jobban összegömbölyödtem a hordozóban.Ennek a helynek teljesen más szaga volt, mint az állatorvosi rendelőnek, az otthonomon kívül eddig ismert egyetlen másik helynek. Kétlábú gazdáim egy hölgy kezébe nyomták az engem tartalmazó hordozót, de előbb még bekukucskáltak a hordozó rácsain és csak ennyit mondtak: “Csaó, haver!”
Csaó, mint viszlát?! Mi ez a viszlát?! Miért búcsúztok el? Hová hoztatok? Mikor megyünk haza? Ti, a gazdijaim-akik nekem a mami és a tesók utáni elválás után a világot jelentitek- nem hagyhattok itt!
Választ nem kaptam, de a hordozóm ismét mozgásba lendült, ám ekkor már annyira rettegtem, hogy ki se mertem nézni a hordózó ajtajának rácsain.
Aztán egyszer csak a hordozó nem mozdult többé. Az ajtaja egy kattanással kinyílt.Bekucorodtam a sarokba, a két mellső lábam közé dugtam a fejemet és keservesen sírtam, azaz nyávogtam.
“Gyere, pajtikám, hadd lássunk csak téged!”-szólt egy kedves, barátságos hang.Éreztem amint egy kéz végigsímít a hátamon, majd megfog és magához emel.Megpróbáltam a karmaimmal a hordozóba kapaszkodni, ám a kéz tulajdonosa erősebb volt nálam, és gyöngéden előhúzott a biztosnak hitt búvóhelyemről. Körülnéztem, és újra elfogott a sírhatnék, vagyis a miákolhatnék, mert amerre csak néztem,mindenütt cicákkal teli ketreceket láttam, ami nem volt túl biztató.Jaj, Istenem! Egy árvaházba, vagy ahogy másképpen mondják, egy menhelyre kerültem, mint a két híres négylábú árva, Twist Olivér és Jane Eyre…És zsupsz! mielőtt még foggal-karommal tiltakozhattam volna, már én is egy ketrecben találtam magam. De ez nem egy lestrapált, nem túl tiszta ketrec volt ám, mint amilyenben a mami is lakott menhelyi cica korában! Nem, ez egy ragyogóan tiszta ketrec volt, pihe-puha fekhellyel, sok-sok finom ennivalóval és frissítő vízzel.
A hölgy-vagyis most már az önkéntes gondozóm-mondhatni őrangyalom-aki kivett a hordozóból, becsukta a ketrecem ajtaját és így szólt: “Most már biztonságban vagy, kispajtás!”
Biztonságban? Hogyan? Mégis, miféle hely ez?
Ennek már öt hónapja.
Ma én és szintén mentett barátnőm Kate, már egy másik puha takarón bújunk össze, és játszunk nagyokat. A nevem Vilmos, így nem is csoda hogy pont Kate-ben találtam meg a társamat és a barátomat. Öt hónap alatt a gondozóimtól és Kate-től választ kaptam a korábbi kérdéseimre.
Mivel négylábú gazdáimnak már nem kellettem, mert rám untak, leadtak erre a menhelyre ahol egészen addig biztonságban és kényelemben tudhatom magam amíg nem találnak számomra olyan új négylábút, aki életem végéig szeretni fog.
De én csak Kate-tel együtt vagyok örökbe fogadható, mert olyanok vagyunk mi, mint borsó meg a héja. Itt várjuk ebben az átmeneti Kensington palotában az új álomgazdit, és a szívünk mélyén tudjuk, hogy biztosan eljön és nem kell már sokáig várni rá.
Hisz méltóságteljesek, szépek, és kedvesek vagyunk mint hercegi druszáink!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: