A szivárvány szép, színes, ragyogó és pillanatok alatt tovatűnő jelenség. Villanásnyi csoda, akár az élet maga. Az emberek többségét ámulattal tölti el amikor ez a délibáb néhány pillanatra vibráló színeivel beragyogja az eget.
Sokáig én is csupán csodaszép meteorológiai jelenségként tekintettem a szivárványra. Aztán gazdi lettem és ilyen minőségemben a szivárvánnyal kapcsolatban sajnos már másra is asszociáltam, nemcsak arra a szépségre, amit az emberek általában a szivárványnak tulajdonítanak.
A Szivárványhíd szó hallatán minden gazdit elfogja a bánat és a szomorúság: ha ugyanis ha kedvence rálépett erre a bizonyos meseszép, képzeletbeli hídra, akkor az azt jelenti, onnan már a szeretett kisállat számára többé nincs visszaút.
Mégis, milyennek kell elképzelni ezt a csodaszép nevű hidat? A gazdik által jól ismert, ismeretlen szerző verse ilyennek írja le:
“A híd innenső oldala a lágy zöld fűvel borított dombok, hegyek és völgyek földje. Itt mindig van elég víz és eleség, folyton lágy tavaszi szellő fújdogál. “
Gyakorló és jelenleg is gyászoló gazdiként nagyon szeretném hinni, hogy imádott legkisebb cicám valóban ilyen csodálatos helyre került, miután mérhetetlen fájdalmat és szenvedést kellett megélnie a könyörtelen, gyógyíthatatlan kór miatt, amely egy röpke hét leforgása alatt ragadta el tőlem őt.
Sajnos ma Magyarországon elég gyakran még az ember elvesztése, meggyászolása és elengedése is tabutémának számít, nem is beszélve arról, ha a gyászolt, meg és elsiratott lény nem ember, hanem kedvenc kisállatunk. A legtöbb ember sajnos még mindig a “csak egy állat” illetve a “majd lesz másik” nem éppen részvéttel teli közhellyel nyugtázza a gazdi gyászát, amelyet csak az érhet meg, aki igazán szeretett és gyászolt már meg állatot. Ilyen általános és abszolút részvétmentes hozzáállás mellett nehéz vigaszt találni, de mégis mit tehetünk annak érdekében hogy könnyebb legyen elviselni a gyászt?
Először is merjünk sírni. Merjünk sírni, és merjük szabadjára engedni fájdalmunkat, mert ha nem tesszük, akkor az csak ott marad bennünk, tovább mélyül, tovább rágja lelkünket, ráadásul a legváratlanabb pillanatokban és helyeken üti fel fejét újra és újra. Merjünk gyászolni, mert csak így tudjuk szeretett kedvencünket a későbbiekben elengedni is.
Ha elvesztett cicánknak van (faj)társa is, akkor ne hanyagoljuk el fájdalmunkban az itt maradt cicát, bármily nehéz a gyász állapotában egy másik állatra koncentrálni aki puszta jelenlétével megannyi emléket idéz fel. Ne felejtsük el, hogy a társát, barátját a túlélő cica is gyászolja: tudományos kutatások bizonyítják, hogy a cicák igenis képesek fájdalmat érezni társuk elvesztése felett. Adjunk a társát elvesztő cicának sok törődést, szeretet és simogatást-mindez a mi fájdalmunkra is pozitívan hat majd hosszabb távon.
A kreatívabb gazdik emléket állíthatnak a cicájuknak egy virtuális emlékoldalon ahol gyertyagyújtással is megemlékezhetnek róla, amikor szükségük van erre,és így is tiszteleghetnek a kisállat emléke előtt. Készíthetnek egy speciális fotóalbumot vagy dvd-t is, amelybe/amelyen összegyűjtik az együtt töltött legszebb pillanatokat.
A merészebbek csináltathatnak egy apró, szimbolikus, tetszőleges tetoválást is kedvencük emlékére. Így alakul át a fájdalom és a gyász művészetté és maradandó emlékké. Ezt azonban csak olyan gazdik vállalják be, akik amúgy is szerettek volna már egy tetoválást,és nem riadnak vissza a maradandó mementótól. Semmiképpen se készíttessünk tetoválást hirtelen érzelmi felindulásból, mert később még megbánhatjuk ezt a lépést. Csak akkor szánjuk rá magunkat, ha biztosan tudjuk hogy ilyen módon (is) szeretnénk megemlékezni elvesztett kisállatunkról.
Ha szívesen kertészkedünk, akkor ültessünk valamilyen örökzöld fát vagy egyéb növényt a kisállat emlékére, ez lehet akár egy cserepes szobanövény is, ha nincs kertünk.
Beszéljünk fájdalmunkról olyan emberekkel akik átérzik és megértik fájdalmunkat: más, gazdikkal, állatorvossal, családtagokkal, barátokkal.
Próbáljunk meg kikapcsolódni egy jó könyvvel, mozifilmmel, kedvenc zenéinkkel, vagyis szánjuk magunkra némi én-időt, és ne hagyjuk hogy a fájdalom és a gyász mókuskerekében forogjunk. Ha időnk engedi segítsük önkéntesként vagy lehetőségeinkhez mérten táp, gyógyszer vagy pénzadománnyal egy állatotthon munkáját, vagy támogassunk egy adott összeggel egy általunk kiválasztott mentett állatot.
Ha minden kötél szakad, és úgy érezzük, semmi sem segít, ne féljünk szakember segítségét kérni a gyász feldolgozásához. Külföldön és már Magyarországon is léteznek speciálisan a kisállat elvesztéséből fakadó gyászra szakosodott ún. gyászmunka csoportok. Igaz, hazánkban jelenleg csak vizslatartók számára hoztak létre ilyen közösséget.Szakmájából és empátiás készségéből adódóan a terapeuta/csoportvezető nem fog csodálkozni azon, hogy a kedvencünket gyászoljuk, gondoljunk csak Anatole France soraira: “Amíg valaki nem szeretett egy állatot, lelkének egy része mélyen alszik.”
A gyász hosszú, fájdalmas és egyéni folyamat mely különböző stádiumokból áll. Ne siettessük ezt a folyamatot, adjunk magunknak elegendő időt a veszteség feldolgozására, sok kis lépés révén tehetjük meg az első nagy lépést a gyógyulás, a szerető emlékezés felé, amikor már nem csak a fájdalom érzése, hanem az együtt töltött pillanatok emléke is betölti majd szívünket.
Minden egyes ember más: vannak olyan gazdik akik kevéssel a szeretett kisállat elvesztése után már képesek új kedvencet befogadni otthonukba, míg mások csak hosszabb idő után nyitják meg otthonukat és szívüket egy új kedvenc számára.
És most egy pillanatra visszatérek a Szivárványhídhoz,mert ott a vers szerint
“Az öregek megfiatalodnak, a sérültek újra épek és egészségesek lesznek, pont olyanok amilyennek álmunkban látjuk őket nap mint nap, vagy amint emlékeinkben újra és újra előjönnek. Napjaik önfeledt játékkal telnek, boldogságuk mégsem teljes mivel mindegyiküknek hiányzik az a pótolhatatlan személy, akit maguk mögött hagytak.
Nap mint nap játszanak és rohangálnak, de eljön a nap, amikor egyikük hirtelen megáll. Fénylő szemei a messzeséget fürkészik, vágyakozó teste remegni kezd. Hirtelen kitör a csoportból, és szinte repül a zöld fű fölött egyre gyorsabban és gyorsabban. Észrevesz Téged, és amikor te és különleges barátod újra találkoztok összeölelkeztek az örömteli újraegyesülésben, és soha nem váltok el többé. Az öröm csókjai záporoznak arcodon, kezed újra simogatja a szeretett fejet, és végre újra belenézhetsz azokba a bizalommal teli szemekbe, amelyek oly régen távoztak az életedből, de a szívedből nem hiányoztak soha. Együtt mennek át a Szivárványhídon. “
A Túl a Szivárványhídon című sikerkönyv szerzője Walter Sife is hisz ebben, ahogy én is csak remélni tudom, hogy szeretett cicám valóban ott vár rám. A könyv jó értelemben vett”kötelező” olvasmány minden szerető gazdi számára. Csak ajánlani tudom, mert segít a gyász feldolgozásában, és a kiskedvenc és a gazdi között kialakult eltéphetetlenül szoros baráti-érzelmi kötelék megértésében is.
Ez a bejegyzés a felejthetetlen : Cinci, NagyBolha, KisBolha és Frankie cicák valamint Friday, Joy, Poppy, Mr.Bajusz és Ficki-Lu kisállataim emlékére íródott, soha el nem múló szeretettel. Köszönöm Nektek mindazt a jót, önzetlen odaadást, ragaszkodást, hűséget,tudást és feltétel nélküli szeretetet amit Tőletek kaptam és mindazt,amit Tőletek tanultam. Szebbé tettétek mindennapjaimat és színesebbé,boldogabbá vidámabbá világomat. Nélkületek ez a blog nem jött volna létre.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: